Scheuringné Dr. Pozsonyi Teréz: Kitelepítésünk története - Emlékirat
Készült 2006-ban
Előszó
2006 áprilisában, Jánossal közösen a "Vasárnapi Újságot" hallgattuk a Kossuth Rádióban, amikor arra lettem figyelmes, hogy a szlovákiai Komáromban diákok számára pályázatot hirdettek, hogy írják le családjuk vagy ismerősük háború utáni kitelepítésének és megpróbáltatásainak történetét a még élő szülők, nagyszülők, rokonok hiteles elbeszélése vagy egyéb forrásmunka alapján. Ez a felhívás arra buzdított, hogy régi elhatározásomat
váltsam valóra és a rohanó idő sodrásában egy pillanatra elidőzzek a múltban és az emlékek ködfátyla alól visszaidézzem azokat a szomorú napokat, amelyeket Szüleimmel és Bátyámmal, Ottóval át kellett élnünk. Drága Szüleim sok éve meghaltak és sajnos Ottó Bátyám sem él már. Így a visszaemlékezés rám maradt.
Családi képünk, eredeti keretében, beüvegezve átvészelte az kitelepítést
Történelmi előzmények
E megszülető kis írással visszaemlékezni és emlékeztetni is szeretnék. Emlékezni szeretettel és hálával drága Szüleimre, akiknek a kitelepítés után a semmiből új otthont kellett teremteni és megélhetést az új hazában. Emlékezni Ottóra is, aki egész életében szívén viselte a felvidéki magyarság sorsát és várta a megszenvedett magyarság erkölcsi és anyagi kárpótlását, amely mind a mai napig várat magára.
Emlékeztetni is szeretnék, emlékeztetni főleg Családunk fiatal nemzedékét, hogy tudjanak arról, hogy a háború szenvedései után a felvidéki magyarságnak a német nemzetiségűekkel együtt - az elhíresült benesi dekrétumok miatt - mennyi, további igazságtalanságot és meghurcoltatást kellett elviselni és túlélni. Sajnos a szlovákiai magyar diákok és az anyaországbeli fiatalok is alig tudnak valamit a II. világháború utáni felvidéki magyarság
jogfosztottságáról és ez, nemcsak az Ö hibájuk. Mint köztudott a benesi dekrétumok 1945. április 5-én a szlovákiai magyar és német nemzetiségű polgárokat a kollektív háborús bűnösség vádja alapján megfosztották állampolgári jogaiktól, földönfutóvá tették őket, minden ingó és ingatlan vagyonukat elkobozták (földjeiket államosították), otthonukból kitelepítették. Több tízezer (70-100 000) magyar családnak el kellett hagynia szülőföldjét és új hazát lelni. Ez történt velünk is. Itt szeretnék röviden megemlékezni a Vitéz családról is. A lakosságcsere keretében 1948-ban Édesanyám Nővérének családja: Juliska néni és Miska bácsi 9 gyermekükkel kerültek kitelepítésre a Pozsony melletti Brennerből. Ingóságaikkal bevagonírozva kerültek át Magyarországra. Rövid ideig valahol Baranya megyében laktak, majd Rákoskeresztúron kaptak beköltözésre alkalmas házat. Vitéz Miska bácsi egy életen át siratta a Brenneri szép családi házukat. A bánat és a stressz okozta gyomorfekélye haláláig kísérte.
Akik otthon maradhattak (nem érte el őket a kitelepítés) magyar állampolgárságukat elvesztették és jogfosztott élet várt rájuk (állásukból elbocsátották, gyerekeiket szlovák iskolába kellett iratni, mivel a magyar iskolákat egy csapásra bezárták, stb.)
Szülővárosomról, Pozsonyról
1945 májusában 5 és fél éves múltam. Pozsony belvárosában, az Óváros szívében laktunk, a Prímás tér 1-ben. Házunk a jezsuita templomhoz csatlakozó egykori jezsuita kolostor része volt.
A Prímás tér és jobb oldalon *-gal jelölve a házunk
Vastag, egy méter széles falairól sokat hallottam Anyukámtól. A házunk és a templom között volt a Jezsuita Gimnázium. Házunkkal szemben állt a híres Prímás palota. A tér jobb oldalát a csodálatosan szép Óvárosháza épülete zárta le, amely mellett a szűk, kis Templom utcán jutottunk ki a Fő térre (az akkori Hitler térre). Ott és a házunk előtti nagy hársfa körül is sokat játszottunk. A tér bal oldalán indult az Orsolya utca, ahol az Orsolya apácák temploma és kolostora volt. Az Orsolya-rendi apácákhoz jártam óvodába. Ebből a rövid helytörténeti ismertetésből is kitűnik, hogy a magyar tötténelemben egykor oly fontos szerepet játszó Pozsony Óvárosának szívében éltünk.
A Prímás tér, jobb oldalon a házunk
Ebben az ősi, magyar koronázó városban születtem, innen telepítettek ki 1945 májusában. Sajnos a házunk már nem áll. A háború utáni új vezetés műemlék épületek egész sorát romboltatta le úgy, hogy gótikus és reneszánsz utcarészletek tűntek el a szó szoros értelmében nyomtalanul. Így esett áldozatul a mi házunk is, melynek helyére az építészetileg teljesen jellegtelen új Városháza került.
Régi házunk helyén az új Városháza
Régi házunk helyén az új Városháza, a tér jobb oldalán
A Prímás palota és az Óvárosháza szerencsére megmenekültek az Óváros többi értékes házával és palotáival együtt. A megmaradt hangulatos utcák és terek ma is sértetlenül őrzik, az egykori koronázó városunk - bizonyos ideig fővárosunk - (hála a műemlékeseknek) dicső, középkori jellegét. Boldogan éltünk ott és büszke vagyok ma is, hogy Pozsony a szülővárosom.
A Fő tér a Jezsuita templommal, az Óvárosházával és a Roland-kúttal
Kitelepítésünk viszontagságos története
1945 májusában csöngettek lakásunk ajtaján. A házmester: Szekér úr (Aputól úgy hallottuk, hogy Ő volt a spicli), egy katona és egy civil álltak az ajtóban. Beléptek a lakásba és Anyukámmal közölték, hogy egy órán belül el kell hagynunk az otthonunkat. Pakoljuk össze a legfontosabb holmikat. Kb. 50kg-os csomagot vihettünk magunkkal. Sem Apukám, sem a kilenc éves Ottó bátyám nem voltak otthon. Időközben a kis Ottó megérkezett az iskolából, Neki kellett elszaladnia Apuért, hogy jöjjön haza, mert kitelepítenek.
Szomorú sorsunk beteljesedett. Miért írom ezt? Élesen emlékszem arra a szép tavaszi, napsütéses napra, amikor a pozsonyi Színház-téren óriási tömegben hallgattuk feltételezem a Kassai Kormányprogramot, amit ismertethettek a pozsonyi magyarokkal. Ezután hazafelé menet nagyon szomorú volt Anyukám és Apukám is, de hiába kérdeztük őket, hogy mi történt, nem szabadott erről beszélni. Bizonyára megtudták, hogy hamarosan elkezdődnek a kitelepítések.
Közben Apu is megérkezett, emlékszem, munkaruhában volt. (Apám, Nagyapámmal, Plankenauer Nagypapával együtt közös vállalkozásban, ácsként dolgozott. Háború után, gondolom, munka volt bőven.) Apu, mint régi pozsonyi, a magyar nyelv mellett jól beszélte a németet és a szlovákot is. Apai Nagyapám, mint alterpressburgi, német származású volt: Plankenauer János.
Apai Nagyanyám félig magyar, félig szlovák származású volt. Született: Korbelics Anna, Somfáról való. Édesanyám, született Juhász Teréz, a Párkány melletti kis faluból származott, Libádról, színtiszta magyarlakta vidékről. 1938-ban visszakerültek Magyarországhoz.
Apu ekkor szlovákul kérlelte, sírva könyörgött a két idegenhez, hogy ne vigyenek el. Életemben először akkor láttam sírni a szüleimet. Apu úgy sírt, mint egy gyerek, ez az emlék soha nem halványult el, élesen él az emlékezetemben. Talán a könnyei, talán az ártatlan, riadt két gyermek látványa lágyította el szívüket, de egyikük (hogy a civil vagy a katona - nem tudom már, nem is érdekes) megkérdezte Apukámat, hogy vannak-e közelünkben rokonok, mert akkor ingóságainkból oda vihetünk holmikat. Édesanyám húga, Bözsi néniék kb. 5 percre laktak, a Fő tér mellett, a Ferenciek tere 4. szám alatt. Egykori házuk jelenleg is áll, műemlék. Kis üzletek és múzeum is működik benne.
A Ferenciek tere és bal oldalon *-gal jelölve Bözsi néniék háza
A Ferenciek tere, bal oldalon Bözsi néniék háza. Jobbra mellette a Mirbach palota, szemben a ferencesek Angyali Üdvözlet temploma
A házzal átellenben a Ferencesek temploma áll, ahova vasárnapokon szentmisére és más alkalmakkor is jártunk. A Ferencesek temploma Pozsony legrégebbi temploma (XIII. századi) gazdag történelmi múlttal. Azóta is a pozsonyi magyarok temploma, csak ott lehet magyar szentmisét hallgatni.
A Ferences templom szentélye
Tehát Bözsi néniékhez vittük a csomagokat. Így menekült meg a szép lakásunkból Szüleim házassági képe és a családi kép, mindkettő Pozsony híres fényképészénél készült, a Mindszentynél. Ezek a képek - eredeti keretükben, beüvegezve - a csodával határosan a további viharos időket átvészelve, megmaradtak, mint szerény pozsonyi otthonunk relikviái.
Szüleim házassági képe
Miután a csomagolással és az átszállítással elkészültünk, elhagytuk otthonunkat. Bezárták az ajtót, kulcsainkat elvették, leplombálták (így hallottam Anyukámtól), lepecsételték az ajtónkat. Az utcán egy teherautó várt, a nyitott platóján helyezkedtünk el és mintha az ég is minket siratott volna, a szemerkélő esőben elindultunk az ismeretlen felé. Útközben Apu kérésére az egyik rendőr- vagy csendőrőrsnél vagy az illetékes városi hivatalnál
megálltunk. Apu megpróbálta elintézni a lehetetlent, hogy ne kerüljünk a kitelepítettek listájára, de nem sikerült. Ideiglenesen a Patronkára vittek (ez a háború alatt fegyvergyár volt). Hatalmas hodály terembe tereltek be sokunkkal együtt.
Patronka
Nem tudom, meddig voltunk ott, azt hiszem, csak egy éjszakát (a földre ágyazott Anyukám), mert ezt követően átvittek a Duna túloldalára, Ligetfaluba, most Petržalka, ahol barakkokba helyeztek el. Keserves napokat éltünk át. Szörnyű volt az ellátás. Emlékszem, csajkából ettünk. Rendszerint mindig ugyanazt a levest kaptuk. Valószínű karalábé leves lehetett, mert én ezt a löttyöt falevesnek hívtam, a fás karalábé miatt. Apu akkor is talált megoldást. A kerítés mellett álldogálva, ismerőst felfedezve vagy talán idegent is megszólítva szerzett élelmet, így jutottunk jobb falatokhoz.
Kb. 2-3 hónap után, a Pozsonytól 10 km-re lévő, akkor még Magyarországhoz tartozó Horvátjárfalura kerültünk, ahol Apu unokatestvérei éltek. Anyukám legkisebb húga, Mariska néni és első férje, Menyhei Feri bácsi (később Misi öcsém Keresztapja lett) segítségével elhagyhattuk a lágert, ahol egyre elviselhetetlenebb lett az élet. (Elbocsátásunkhoz befogadó levél kellett, amit Mariska néniék adtak.) Emlékszem, a tábor lakói között nap mint nap futótűzként terjedtek a tragikus hírek. Sokan meghaltak mert nem bírták tovább a testi, lelki gyötrelmeket, sőt öngyilkosság is előfordult. Állítólag Förster Károly bácsi is felakasztotta magát. Ő volt Förster Anna néni férje. Ők Apunak távolabbi rokonai voltak.
Hogy milyen napokat kellett elszenvednünk, szolgáljanak erre bizonyságként, Vigh Károly: "A szlovákiai magyarság kálváriája 1945-1948" c. könyvéből az alábbi idézetek.
"Hogy milyen helyzetbe kerültek a kiűzött magyarok, azt egyéb forrásokon kívül, hitelesen bizonyítja a tábor orvosának, dr. Gustav Niepel szlovák orvos, alábbi bizalmas jelentése: "Ligetfalun a deportáltak a legszükségesebbekkel sem voltak ellátva, öltözékük hiányos, élelmezésük gyenge, ami főleg a kisgyermekeknél mutatkozott meg, akikből sokan éhhalálra voltak ítélve." A lelkiismeretes szlovák orvos a Vöröskereszt felé e sorokkal zárta bizalmas jelentését: "...kívánom, hogy a Vöröskereszt gondolata mielőbb érvényesüljön és győzedelmeskedjék az emberi gonoszság felett, mely mint a fasizmus és a háború szörnyű öröksége ránk maradt." Íme így írt egy jó érzésű szlovák orvos arról, hogyan „sikerült a szlovák sovinizmus ördögi tervének végrehajtása: Pozsony, az ősi magyar koronázóváros magyartalanítása ..."
Még egy gondolat Vigh Károly könyvéből: "A magyarok kiűzése Pozsonyból" c. részletből. 1945. május 5-én a Pravdában jelentek meg ezek a sorok: "Most a magyarok Ligetfalun keresztül oda mennek, ahová tartoznak, a megvert Németországba és Magyarországba, ahol ezer éves bűnhődés alatt sem mossák le magukról a háború gyalázatos tetteinek piszkát." Úgy vélem az ilyen szöveghez 60 év múltán sem szükséges kommentárt fűzni!
Mint ahogy írtam, Ligetfaluról átmenetileg a határmenti Horvátjárfaluba kerültünk. 1946-ig, a Párizsi Békeszerződésig ez a falu és még kettő: Oroszvár és Dunacsúny Magyarországhoz tartoztak, de a párizsi békekötéssel ismét Csehszlovákiához csatolták vissza. Mi 1945 nyarát és őszét Horvátjárfalun töltöttük. Élveztük rokonaink befogadó szeretetét. A plébánia üres, szolgálati lakásában lakhattunk. Apu a környéken próbált munkát találni, föleg élelemért. Ottó szeptemberben a helybeli iskola 4. osztályában kezdte el a tanévet. Én is beültem az elsősök közé, noha még nem voltam iskolaköteles. Ebben a falucskában egytantermes iskola működött. A szigorú, szúrós tekintetű Aranka néni egyszerre foglalkozott a négy osztály gyerekeivel, megosztott
időben mindig volt felelés, hol az egyik osztály tanulói feleltek, hol a másik osztály csendben írásbeli feladatot oldott meg, vagy a másik osztály tanulói gyakorolták az olvasást, míg a következő órán számtan feladatokat kaptak. Biztos nem lehetett egyszerű ezzel a módszerrel tanítani, feltehetően próbára tette a pedagógus idegeit. Így fordulhatott elő, jól emlékszem, hogy Aranka néni nádpálcájával elég sűrűn suhintott körmösöket. A nádpálca mindig a kezében volt fenyítésre készen. Általában a pálcával magyarázott ill. mutogatott táblára vagy térképre. Ennek ellenére szép emlékként őrzöm a rövid ideig látogatott Horvátjárfalusi iskolából a kis palatáblámat, amit talán éppen Aranka nénitől kaptam. Ez a vonalas, szép, fekete palatáblácska elkerült velem Pestújhelyre is, sokáig féltve őriztem, mint legbecsesebb ajándékaim egyikét. A kis palatáblán kezdtem megismerni a betűket, számokat és próbálkoztam az olvasással is.
Megérkezés Pestújhelyre, otthonteremtés
A tél beállta előtt, november vége felé érkezhettünk Pestújhelyre, ahol rövid ideig Mariska néniéknél húzhattuk meg magunkat, a szoba-konyhás lakásban hatan laktunk.
Az utazást valamelyik határkörnyéki állomásról (Oroszvár? Dunacsúny? Bezenye?) fűtetlen vonatban, kitört ablakok mellett tettük meg. Mariska néninek még a vonat tetején is kellett utaznia (erről később is sok szó esett, amikor batyuzni járt). Ha visszagondolok minderre, a 26 éves Nagynéném férfias, vakmerő bátorságára, hallatlan lelkierejére, könny szökik a szemembe. Sajnos ezt az önzetlen, önfeláldozó szeretetet soha nem tudtam meghálálni. Ezen a viszontagságokkal teli utazáson Ő volt az iránytűnk, mint egyetlen kísérőnk és biztos támaszunk. Nem szakadhattunk el egymástól, nem maradhatott le Tőlünk. Mi csak annyit tudtunk, hogy utazunk Pestre, az ismeretlen Új Világba, egy új otthon megteremtésének halvány reményével. Anyuka, Ottó és én együtt utaztunk, egy kupéban, később Mariska néni is velünk volt. Jól emlékszem, amikor a véget nem érőnek tűnő utazás után végre megérkeztünk a Keleti pályaudvarra, meghökkentő látvány fogadott. A peronon tűzrakások mellett orosz katonák melegedtek. Pufajkás zubbonyukat, usánkát viselő fejüket, arcukat jól megvilágította a tűz. A magasra törő lángnyelvek és a messzire pattanó tűzszikrák „csillagszórós" fényében a pályaudvar zsibongó zaja, a kijáratok felé siető, egymást lökdöső, taszigáló, kiabáló utasok látványa, olyan volt, mint egy megbolydult méhkas. A kaptárt valaki megzavarta és a méhek iszkolva menekülnek.
Lépéseinket mi is szaporáztuk. Én, Anyukám kezét fogtam szorosan, Ottó Mariska nénivel sietett. Így kapaszkodtunk fel csomagjainkkal a 67-es villamosra és indultunk ki Pestújhelyre, új otthonunk felé. Apu és Feri bácsi mindezt az utat, kb. 200 km-t, egy négykerekű kis kocsit húzva tették meg, többszöri megállással. Kb. egy hétig meneteltek esőben, szélben, hidegben. Emlékeim szerint a kocsi mérete kb. 2 x 1,5 méteres lehetett, jól felpakolva élelemmel.
Apu elbeszéléseiből tudom, hogy az Ő jövetelük sem volt izgalmaktól mentes. Egy ízben orosz katonák állították meg Őket, valahol Győr környékén. A kis kocsi rakományából az egy zsák krumplit szúrták ki. Apu, minden szláv (szlovák + némi orosz) nyelvtudását latba vetve meg tudta magyarázni, hogy a kocsi rakományát, a télire szóló élelmünket két kis gyermeke és felesége várja. Végül is nem bántottak semmit, sőt, mintha úgy mesélte volna Apuka, hogy néhány kiló lisztet adtak és így indulhattak tovább. A hosszú, embert próbáló úttól teljesen elcsigázva, végre megérkeztek. Volt nagy öröm és egy ideig ennivaló is. Apuka, többször mesélt erről a hősies „utazásról". Kár, hogy felnőtt fejjel nem kérdeztem többet, részletesebben!
November végén együtt volt a Család. A karácsonyt már a Gróf Apponyi Albert utca 8-ban töltöttük. Később az utca nevét Dózsa Györgyre, majd Nádastóra keresztelték. Jelenleg is Nádastó utca. A Mariska néniék a 10-ben laktak.
Az István téri kút, ahova vízért jártunk
Új fejezet kezdődött életünkben. A községházán kiutalt szükséglakás (15 évet laktunk ott) 3 különálló helyiségből állt, mindegyik szoba az udvarra nyílott. A két kisebb szobát korábban házmester lakásnak használták. A harmadik ún. szép szoba egy horthysta katonatiszt legényszobája volt, ez volt a hálónk és a nappalink egyben. A ház a háború előtt a katonatiszté volt. Neki és családjának a háború után nyugatra kellett menekülnie. Ehhez a szerény lakáshoz szép kert tartozott. Drága Anyukám keze nyomán a csinos konyhakertben sok minden megtermett (zöldségfélék, krumpli, még néhány tő kukoricára is emlékszem). Virágok is virítottak kora tavasztól késő őszig (árvácska, petúnia, színes őszi rózsák, dáliák, krizantemok). Orgona bokrok mellett egy nagy meggyfára és két sárgabarack fára is emlékszem. A kerítéshez közel a Margit utcai frontnál lilaakácfa is volt. A járdát is virágokkal díszítettük (estike és kukacvirágok). Még néhány szót a pestújhelyi házról: az utcafrontra néző komfortos, 2 szobás lakást néhány évig a kommunista, partizán mozgalomban érdemeket szerző Vaskó házaspár és a Gervai Erzsi néni és testvére Gervai József lakták. A lakást teljes berendezéssel vehették birtokukba, ahogy a katonatiszték otthagyták. (A szép szobát mi is bútorozottan vehettük használatba, amíg a sajátunkkal le nem cseréltük.)
Az ötvenes évek elején új szomszédok érkeztek: a Ferencziék. A családfő: Ferenczi Károly, Gerő Emő sofőrje volt. Mindkét családdal jó viszonyban éltünk.
Beilleszkedés
Az 1945. év vége és az 1946-os év a beilleszkedés időszaka volt. Ottó a 4. osztályt a Pestújhelyi úti iskolában folytatta és fejezte be. A felső tagozatot (5.-től) már a Dr. Szűcs István utcai fiú iskolában végezte. (Az utca Pestújhely egyik megalapítójáról, Antall József néhai miniszterelnökünk anyai nagyapjáról kapta a nevét - később Doktor Sándor lett - jelenleg ismét Szűcs István utca.) Ottó, még 1945-ben, megérkezésünk után nem sokkal, belépett a pestújhelyi Cserkészcsapatba. Rövid ideig még a „Farkas kölyök" alsótagozati korúak között ismerkedett a cserkészettel, majd 5. osztálytól az ifitagozat programjain ismerte meg a magyar cserkészmozgalom nemes eszméit. Mindenek előtt elkötelezettséget a hazaszeretet iránt, elkötelezettséget a keresztény szellemiségre, valamint a család, a felebaráti, és a természet iránti szeretetre. 1948-ban a fordulat évében betiltották a cserkészetet (ezután semmilyen mozgalomnak, pártnak nem lett a tagja.) Én már az Úttörő-mozgalommal ismerkedhettem meg - talán 1950-ben.
De milyen is volt az első Karácsonyunk? Feledhetetlen. Emlékszem a karácsonyfát Apu és Feri bácsi hozták a közeli Fóti erdőből. A szaloncukor házilagosan készült, Anyukám receptje szerint. Csokoládés és kávés ízekre emlékszem. Mariska néni és Apu batyuzni jártak ruhaneműért, sóért élelmet hoztak vidékről. Abban az időben egy kis fazék disznózsír, szalonna felbecsülhetetlen kincs volt. A kukoricakását és prószát unalomig ettük, otthon és az óvodában egyaránt. És mi volt a karácsonyi ünnepi menü, erre nem emlékszem, de (bejgli szerintem volt) az ajándékaimra igen. Anyukáéktól valódi, zománcozott, piros színű kis főző edényeket kaptam, baba sparherttel. Mariska néniéktől piros és kékpöttyös díszítésű fehér porcelán baba-kávéskészletet. Mind a kettő csodálatos szép volt, hogy hol vásárolták, Istenem, ezt már soha nem tudom meg, de ez nem is baj, hiszen az ajándékokat a Jézuska hozta.
Emlékszem, szegény Mariska néni bizonyára már nagyon szerette volna látni, hogy milyen nagy örömet szerez nekem, így a féltve őrzött, eldugott kincseit megmutatta. Arra kért, hogy erről senkinek ne szóljak, mert könnyen meglehet, hogy a Jézuska akkor nem nekem, hanem más gyereknek viszi el a szép kis kávéskészletet. Hogy is árultam volna el ezt a csodálatos titkot. Sok-sok évvel később, karácsonyaink egyikén - felnőtt fejjel emlékeztünk vissza erre az angyali turpisságra. Ottó több könyvet kapott a Cserkészektől, Anyukáéktól és Mariska nénitől is. Amire emlékszem, A kis Lord, Rákosi Viktortól: a Vörös sipkás diákok c. ifjúsági regényt, a magyar szabadságharcról. Molnár Ferenctől a Pál utcai fiúkat és a Mackó Úr utazásai ifjúsági regénysorozatból is. Később minden elérhető kötetet végigolvasott, számtalan Jókai, Gárdonyi, Móricz, Verne regényekkel együtt.
Az első, 1945-ös pestújhelyi Karácsonyunk fehér volt. Jól emlékszem, süppedő hóban mentünk az éjféli misére, a templom zsúfolásig telve volt.
Pestújhelyi Katolikus Templom
Pestújhely befogadott
Az első időben szerényen éltünk, de emlékeim szerint nem rosszabbul, mint a hozzánk hasonló osztálytársaim, kis barátnőim. Amire szükségünk volt, azt drága szüleink előteremtették. Lassan megszoktuk az új környezetünket. Az utcában, a szomszédságban lakókat megismertük. Szép lassan mi is Pestújhelyiek lettünk. Sokat segített a beilleszkedésbe az „Iskola". Én végül is 1946 szeptemberében lettem első osztályos, mivel októberi születésű vagyok. Az idén 60 éve lesz, hogy a Pestújhelyi úti általános (népi) iskola küszöbét átléptem, és az iskola udvari kis harangja engem is tanulni hívott. Emlékeimet felidézve magam előtt látom ma is a megszeppent, kissé elérzékenyült kislányt, aki szorosan fogja Édesanyja kezét, akkor még kicsit félve a rá váró ismeretlen világtól. Emlékeimben élesen él, első tanítónénim angyali szép, nyugalmat sugárzó ifjú arca, mikor hozzám szólt, izgalmam egy csapásra elszállt. Ez a kedves tanítónő Németh Sárika néni volt, aki nagy szeretettel, de mégis kellő szigorral tanított meg mindnyájunkat írni, olvasni, számolni.
Ha emlékeimben tovább tallózok, lelki szemeim előtt megjelenik a régi „alma mater" egykori igazgatója, Forgács István Igazgató Úr. Ma már tudom, hogy egyénisege meghatározó volt az iskola szellemiségének kialakításában. Magam előtt látom szikár - nem túl magas - termetét, méltóságteljes járását, az iskolai ünnepségekről jól ismert kissé rekedtes hangját, határozottságot sugárzó tekintetét, amely mögött az a személyiség állt, akinek irányításával fegyelmezett, kötelességtudó, humánus, hazájukat szerető diákok nevelődtek. Anyuka elbeszéléséből tudom, hogy milyen szeretettel, segítőkészen fogadta szobájában Apuval együtt, amikor megtudta, hogy Családunk, mindenét elveszítve, új életet és otthont keresve 1945 őszén kitelepítettként került át Pozsonyból Pestújhelyre. Pestújhely befogadott bennünket. Igaz otthonra, iskolára, emberekre találtunk.
A pestújhelyi állami elemi iskola, kb. 1925-ben
Egykori pestújhelyi iskolám 1962-ben
Apu állást kapott, ha jól emlékszem, 1946-ban még újjáépítéseken dolgozott szakmájában, ácsként. Az otthonteremtés sok gonddal és küszködéssel járt, de a szorgalmas munka eredményei már mutatkoztak. Mindennapi kenyerünk megvolt, szépen, rendesen öltözködtünk. A vasárnapi szentmisékre, az iskolaudvaron közösen, osztályonként gyülekezve mentünk ünneplőruhában. Nem emlékszem arra, hogy öltözékem miatt bármikor kényelmetlenül éreztem volna magamat. Anyuka sok szép holmit kötött. Az utca elején a 2.-ben Menyhárt Bözsi néni szép ruhácskákat is varrt. Részletre ugyan, de szép, modern konyhabútort és kombinált szekrényes szoba bútort is tudtunk vásárolni. A kárpitozott, méltóságteljes 2 fotel és a rekamié nagy örömmel töltötte el a családot. A bútorokat - még arra is emlékszem - sok-sok nézelődés után a Baross utcában választotta ki Anyukám. Apu minden ilyesmit Anyukára bízott.
Mindez a gyarapodás nagy örömmel járt, de eltörpült ahhoz a csodálatos örömhöz képest, amit kis öcsénk, Misike megszületése jelentett. Misike testvérünk 1947 nyarán, augusztus 21. éjszakáján, kora hajnalban született az Uzsoki Kórházban. Édesanyám ekkor 38 éves, Apu 41 éves, Ottó 11 éves volt. Én a 8. évemben jártam. Apu viccesen, gyakorta Misike születését úgy emlegette, hogy Ö a „3 éves terv szülötte". Mögöttünk a kitelepítés minden fájdalma és az új otthonunk küzdelmes megteremtése állt. Misi öcsém a nevét Apu legkisebb öccse (1926-os születésű volt) Misi bácsi után kapta, akit akkor még elveszettnek gondoltunk. 1948-ban kaptuk a jó hírt, hogy Misi bácsi él, amerikai hadifogságból szabadult és Németországban telepedett le. Később egy bajor származású német lányt, Erna nénit vette el feleségül, sajnos már ők sem élnek.
A kis Misi születése, úgy gondolom, hogy végleg lezárta kitelepítésünk szomorú történetét. A Család gyarapodott és szaporodott. Az új, kicsi Élet - új kezdetet - új fordulatot is jelenthetett szüleim, ill. mindnyájunk életében. Kisöcsém megszületésével Szüleim végleges hazát találtak Magyarországon, Budapesten, Pestújhelyen. Évek múltával - a mindennapok valóságában - Pozsony, a szülőváros egyre messzebb került, de az odaveszett, szép Prímás téri otthonunk, a gyermekkorunk gondtalan, vidám békeéveit soha nem feledtük. Mindazt mélyen a szívünkben őriztük és őrzöm ma is.
A Primás téren 2003 nyarán
Zárszó
Visszaemlékezésem itt véget ér. A Farkasréti temetőben - Ottó által tervezett - szép síremlék előtt állva gondolok Rájuk, ígéretemet beváltottam. Fölnézek a míves kovácsoltvas keresztre, a szenvedő Krisztus arcra és emlékeimben ismét egy pillanatra felvillan Ligetfalu, keresztutunk első állomása. Miért van ez így? Mert ezt a 20 koronáért vásárolt csodálatosan szép, kovácsoltvas keresztet Ottó hozta, cipelte a ligetfalusi temetőből - talán csak azért, mert méltónak, illőnek találta szüleink síremlékére, és talán azért is, mert emlékeztette a küzdelmekkel teli útra. Én végképp így gondolom. Most már mindhárman ott pihennek a szép kereszt alatt, alusszák örök álmukat. Nyugodjatok békében.
2006. július 11.
A ligetfaluból hozott kereszt
Béke poraikra
Köszönetnyilvánítás
Külön öröm számomra, hogy a kézirat szép formába öntésére családom ifjú tagját, Keresztfiamat, Misikét kérhettem meg, aki a feladatot szívesen vállalta és nagyon gyorsan, kiváló, technikailag kifogástalan munkát végzett. Mindezért hálás köszönettel tartozom.
Emlékképek
A pozsonyi vár
A Prímás tér a Prímás palotával
2003 nyarán a Séta téren, háttérben a Nemzeti Színházzal
A Séta téren - a Színház előtt a díszkútnál
Boldog gyerekkor a Színház előtti díszkútnál
Megemlékezés Édesapánk 100. születésnapján, 2006. március 26-án
Forrásmunkák
1. Új Ember. Katolikus hetilap LXII. évf. 16-17.
2006. ápr. 16-23. 6. old. A nemzeti emlékezet napja - Komáromban.
2. Varga Erzsébet és Mayer Judit: Pozsony
2003. Második (bővített) kiadás
Madách-Posonium Kiadó
3. Vigh Károly: A szlovákiai magyarság kálváriája 1945-1948.
Püski Kiadó, Budapest, 1998.
Részletek: A magyarok kiűzése Pozsonyból (66. old.)
4. 90 éves a pestújhelyi általános iskola
Jubileumi évkönyv 1906-1996
Részlet: Emlékeim régi iskolámról
Írta: Scheuringné Dr. Pozsonyi Teréz
Budapest, 1996. április 23.
Az eredeti, nyomtatott emlékirat elkészítésében technikai munkatárs: Ifj. Pozsonyi Mihály
Az emlékirat fényképeit részben Férjem,Scheuring János készítette, valamint a Pozsony c. könyv fényképei is felhasználásra kerültek.
