Mivégre mindez?
Miután 2001-ben eladtuk a Kálvária utca 15-öt, a majd százéves családi házunkat, elkezdett bennem valami nosztalgiaféle mozogni. Akkoriban ezt írtam, még csak magamnak:
Eltűnt a család életének évszázadig meghatározó színtere. Fájdalmas fordulat. A sírásig nem jutok, hiszen lassú és fokozatos az elszakadás. Természetes, szinte törvényszerű a változás, mindannyian tudtuk, hogy előbb-utóbb így kell lennie, s csak álmunkban remélhettünk más végkifejletet. De azért elszomorodom, valahányszor a házra és elmúlására gondolok. Kedves nekem az épület, itt születtem és itt éltem 12 éves koromig, s jó darabig rendszeresen visszajártam látogatóba. Rövid idő, mégis nosztalgia él bennem, hiszen a ház a család számára teljes teret adott a mindennapokhoz, a munkához, az ünnepekhez. Elmúlhatatlan emlék a színfalak előtt a rengeteg kellék is: a gazdaság szerszámai, a háztartás eszközei, bútorai, ma már alig ismert, a múlt ködében megszépülő tárgyak; és persze a főszereplők: a család és az ismerősök.
Hogy az eltűnés nyomtalan lehet, arra először akkor eszméltem rá, amikor a ház eladásának végső aktusaként kiürítettük nagyi lakását, az udvarból és a padlásról összegyűjtöttük a még fellehető kedves tárgyakat, és kétségbeesett sietséggel igyekeztem agyamban és a filmkockákon megörökíteni az immár üres kulisszákat. Amíg a házban éltünk, mindennapjainkat nem dokumentáltuk, alkalmi felvételeinken a ház és az udvar természetes háttér volt csupán. Most azon igyekeztem, hogy az utolsó pillanatban kimentsem a feledés sűrűsödő homályából, amit még lehet. Került néhány szép kép, de mind azt sugallta, hogy késő. Innen már elszállt az élet, magunk is mintha díszletek között mozognánk. Úgy döntöttem, mégsem állítok össze fotóimból emlékalbumot, nem lenne más, mint temetési tudósítás.
Ma még fényképek nélkül is sok mindent látok, ha a Kálvária utcára gondolok. Jön a szódás a motorjával és hozza a faládában az üvegeket, leteszi a sárga keramitra Bözsi néni lacikonyhája mellett. Asszonyok tisztítják a borsót hátul az udvarban. Gyuri bácsi görbére fent késével valami hihetetlen tökéllyel aprítja a tököt a lovaknak. Nagyi ötösével csomagolja újságpapírba a tojást, és a szerencsi édességes dobozból számolja ki a vevőnek a visszajárót. Jani bácsival sakkozom a zöld padon, türelmesen tanítgat. A leánderek zöld faládában, a fűzfa földig hajló ágaival, a csupasz falra felfutó repkény mind nagyon szépek.
Sok a kép hát bennem, szívesen és könnyen emlékezem, lehetőleg arra az időszakra, amikor még ott éltem. Szerencsésnek érzem magam, hogy még láthattam, amikor a ház nemcsak lakótér, de a gazdálkodás színtere is volt. A teljesség képzetét kelti bennem, hogy minden szegletnek értelme és célja volt, érződött a százados folytonosság. Élt és dolgozott még az a generáció, amelynek hagyományos életformája éltette a házat. Gyuri bácsi lassan adta fel, a kerületben talán neki voltak a legtovább lovai, ám amikor már nagypapa sem tarthatott tovább galambokat, az istálló, a padlások eredeti értelmüket vesztették.
Amikor eladtuk a házat, kisvártatva rommá vált, majd elbontották. A drótkerítéssel körülvett, üres, gazzal felvert telek előtt állva alig hittem el, hogy ezen a kicsiny földdarabon terült el az a tágas udvar és itt állt az a zegzugos ház. Nehezen fogtam fel, hogy kívülálló vagyok. Akkor erősödött meg bennem a gondolat, amely a költözéskor fogant. A ház, a tárgyak ugyan elmúltak, a fotók tán túl későn készültek el, ám a bennünk élő képek és történetek, a ház és benne a család története az igazi megőrzendő kincs.
Meséljen hát, ki mit tud, s a képek szolgáljanak andalító háttérként.
Sokáig azonban csak a szűk családban gyűjtöttem a képeket, történeteket, mert nem találtam annak a módját, hogy ezt a kört kitágítsam. Amióta azonban 2012 szeptemberében felfedeztük a fészbukban rejlő lehetőségeket, aktív csoporttagjaink folyamatosan másolják emlékeiket közös oldalunkra.
Nagy kedvet ad a folytatásra, hogy rendre milyen sok ismeretlen gyöngyszem bukkan fel, és pici kis kutatással pedig mennyi új információt lehet felszínre hozni. Öröm megtapasztalni, hogy ti is örömötöket lelitek a közös emlékezésben és tesztek is érte, hogy minél teljesebb legyen a nagy családi panorámakép.
Ezeken az oldalakon összetartozó emlékmorzsáinkat söpröm egybe és ehető falatokat gyúrok belőlük, hogy előbb-utóbb összeálljon egy gazdag menüsor, ami a gyerekeink számára is étvágygerjesztő, változatos és tápláló lesz. De biztos vagyok benne, hogy nekünk is jól fog esni újra és újra csipegetni belőle!
