Szent Lénárd egylet, a józsefvárosi német szőlőművesek temetkezési egylete
A józsefvárosi német ajkú szőlőművesek 1823-ban alakították meg temetkezési segélyegyletüket. Vallásos tömörülésük célja volt, hogy a tagok befizetéseiből halálesetkor a temetkezési segéllyel enyhítsék a váratlan kiadásokat és a temetésen testületi jelenlétükkel emeljék annak ünnepélyességét. Az ünnepélyesség növelésére az egyesületnek saját keresztje és fáklyái (kandeláberei) voltak, ezzel kísérték utolsó útjára az elhunytat.
A pesti segélyegyletek egy része – köztük a Szent Lénárd egylet is – az angliai egyesületekhez hasonlóan szerveződött, tagsága általában heterogén volt, mivel spontán tömörültek csoportba. Ezeknek a segélyegyleteknek másik jellegzetes vonása, hogy „székhelyük” egy-egy kocsma volt.
Pesten nagyszámú – az 1830-as évek közepén 709 – kocsma működött, s így az italmérés üzleti érdeke és a tagok közös időtöltése hozta létre és segített működtetni az egyesületeket is. Az egyleti tagok csoportidentitásának további tényezője lehetett az elhunytak temetésén való tagi részvétel. Pesten az ismert statutumok közül egy sem tette kötelezővé a megjelenést. Egyes alapszabályok tartalmazták, hogy a temetéseken való megjelenés „mindenik tagnak szabad tetszésére bízatik”, és előírták, hogy a pénzbeszedő egyúttal értesítsen minden tagot a temetés időpontjáról, és arról is rendelkeztek, hogy az ingyenesen használható egyesületi fáklyákat csak a holttest megszenteléséig szabad égetni. Talán ezek az egyesületi fáklyák pótolták az egyleti zászlókat mint a közösség tárgyi szimbólumát.
A Szent Lénárd egyletet, a józsefvárosi német szőlőművesek temetkezési egyletét, 1823-ban alapították.
Szent Lénárd (ünnepe: november 6.) a 6. században élt, a franciaországi Noblac bencés kolostorának volt az apátja. A középkor egyik legnépszerűbb szentjévé vált. Diakónusként is ábrázolják, s minthogy rabokat szabadított ki, attribútumai között szerepel a rablánc. Kultuszát elsősorban a ciszterciek terjesztették. A bajor-osztrák vidéken kiemelkedő tisztelet övezte alakját. Ábrázolásai elsősorban a Nyugat-Dunántúlon terjedtek el, beteg emberek, rabok, kovácsok, pásztorok védőszentjeként. Hogy a józsefvárosi szőlőművesek mikor választották temetkezési egyletük patrónusává Szent Lénárdot, erre vonatkozó adat hiányában nem tudható.
A temetkezési egyletek igen egyszerű konstrukció szerint működtek. Ennek lényege, hogy minden tag elhalálozásakor a többi tag azonos és változatlan nagyságú összeget köteles befizetni. Ha a Szent Lénárd egylet létszámát 200 főre tesszük, és halálesetenként 30 kr-t kellett befizetni, akkor 100 forintot kaphattak a hátramaradottak (1 forint = 60 kr). Mivel több és más pénzt nem szedtek, pénzkezelésük sem volt. Fizetett hivatalviselők sem voltak.
A kapott pénzt a hátramaradók az elhunyt méltó gyászolásával kapcsolatban bármire felhasználhatták (az egyházi szertartással kapcsolatos kiadások mellett a koporsóért, a halotti lepelért, az özvegyi gyászruháért, a gyásznép szállításáért, továbbá az orvosnak és a gyógyszerésznek fizetett összegekre, sőt a gyászjelentés és a halotti tor költségeire is).
Pesten egyleti zászlóról egyetlen egylet, a józsefvárosi német szőlőművesek egylete esetében tudunk, és mivel ennek az egyletnek az 1848 előtt elkészült három zászlója igen sokba – az utolsó 1846-os, a felszentelési ünnepség költségeivel együtt, több mint 1000 forintba – került, feltételezhető, hogy a viszonylag jól dokumentált többi segélyegyletben nem használtak egyleti zászlót, különben erről a források említést tennének. A zászló használatának kérdése azért fontos, mert a józsefvárosiak ezt vitték magukkal az egyházi ünnepek idején a körmeneteken, zarándoklatokon vagy például az 1838-as árvíz utáni nagymisén is.[1]
A zászló a Szent Lénárd egylet erős helyi kötődését is jelképezte, ugyanis az egyesület átalakítása után, az 1828-ban felszentelt zászlóra a „zászlóanyja” – a külvárosi bíró felesége – és a helyi plébános neve lett felírva. Ez egyben magyarázat lehet arra, hogy miért egyedi a józsefvárosi egylet helyzete: ez a városrész ugyanis Pest leghomogénebb katolikus külvárosa volt. Bár az egylet 1836-ban elfogadott statutuma szerint a felvétel kritériumai közt sem a katolikus felekezet kizárólagossága (csak a keresztény vallás), sem foglalkozási korlátozás nem szerepelt, feltételezhető, hogy valóban a katolikus szőlőművesek lépek be, ily módon nem jelenthetett problémát, hogy az egylet jelképét használják egyházuk szertartásain [2], hiszen az Ő életük-létük szerves része vallásosságuk.
A Józsefváros belső területén a szőlőművelés megszűnt, de a földdel foglalkozó német ajkú lakosok közül mindig kerültek újabb tagok.
A Szent Lénárd egyesület a KSH 1882. évi helységnévtárában szerepel, mint a Józsefvárosi Szőlőművesek Egylete. 1937-ben székhelyük a Dugonics utca 6. alatt volt, a tagok létszáma 43 család [3]. A háború alatt a Dugonics utca 6. bombatalálatot kapott. Székhelyük a Feith kocsmába került, a Dugonics utca Kálvária utca sarkára. A későbbi zavaros időben a tagok „Gazdakör”-nek nevezték magukat és továbbra is összejöttek a vasárnapi mise után, ebédre mentek haza. Az államosításig (1952 tavasza) a Leimeter vendéglőben – Kálvária és Kőris utca sarkán – találkoztak. 1952 október 29-ig a Kálvária téri Lindmayer kocsmában (annak államosításáig) beszélték meg dolgaikat. Ezután a Gazdakör tagjai különböző helyeken, elsősorban a Boráros tér – Ferenc körút környékén (a Csepelre költözöttekre tekintettel) még az 1960-as években is találkoztak, a vasárnapi mise után. Mára már a földművelés elmaradása miatt (az idősek meghaltak, a fiatalok más tevékenységet folytatnak) végleg megszűnt a Szent Lénárd Egyesület, Gazdakör formájában is. Élt 125 évet, működött 145 évet.
A hagyomány szerint, az Ő keresztjük (zászlójuk?) szolgálta a pilisszentkereszti processiókat is. Az Egyesület tagjai a zarándoklatnak is résztvevői voltak. Tekintettel arra, hogy a Szent Lénárd egyesület tagjai – főleg származásuk és vallásosságuk okán – nem választhatók el a „józsefvárosi” vallásos németajkú lakosoktól, így elképzelhető, hogy – ugyan ki nem mondott módon – a ma is létező pilisszentkereszti zarándoklat a Szent Lénárd egyesület egyfajta szellemi–lelki továbbélése.
A zarándokok („egyesületi tagok”) halála esetén ma már nem fizetnek díjat a hátramaradottak segítésére, de a temetésen való részvétellel a végtisztesség ünnepélyességét igyekeznek – az országos átlagnál lényegesen nagyobb mértékben – növelni.
Az összeállítást Lindmayer József készítette az alábbi irodalom alapján:
[1] Tóth Árpád: Önsegélyezés és önszerveződés. Temetkezési és betegsegélyező egyletek a reformkori Pesten. Korall, 5-6., 2001. ősz-tél, 49-71.
Tóth Árpád: Önszervező polgárok. A pesti egyesületek társadalomtörténete a reformkorban. Budapest, L'Harmattan, 2005. (296 o.)
[2] BFL IV. 1202.c. 10164. AN.
[3] Dobrovits Sándor: Budapest egyesületei Bp.,1937. (Statisztikai közlemények 74.köt.3.)
Az alábbi fényképek dédnagyapám, Szayly Mihály 1940. szeptember 6-i temetésén készültek a Kerepesi úti temetőben. Láthatóak rajtuk a Szent Lénárd Egylet tagjai temetési díszöltözetben és az egyleti fáklyával.
A következő két kép Scheuring István 1935. február 26-i temetésén készült, ugyancsak a Kerepesi úti temetőben.
További képek a temetésről itt láthatóak.
Budapesti Czim- és Lakásjegyzék, 1905-1906 (17. évfolyam), Betegsegélyző- és temetkezési egyesületek, benne a Szent Lénárd polgári jótékonysági egylet
